Chapter 0,3

Elnézést a hosszú kimaradásért, de igyekeztem kárpótlásként egy hosszabb részt összerittyenteni: hét oldalas lett Wordben, szóval nem lehet azt mondani, hogy nem igyekeztem.:)

Köszönöm szépen a két feliratkozót és az egy tetszikelést! Mikor belekezdtem ebbe a blogba, nem is gondoltam volna, hogy idáig eljutok.:)

SummerB., neked pedig külön köszönöm a díjat! :)

Jó olvasást!:)

Egész életemben csupán egy embert mondhattam igazán barátomnak: Camille-t. Ő volt az egyetlen, aki valaha is megértette életemnek egy részét, hiszen neki is kijutott az évek során a fájdalomból, így volt, mikor együtt sírtunk szobájának egyik eldugott sarkában: pontosabban csak Skype-on keresztül, mivel életünkben kétszer, ha találkoztunk. Először, mikor a családom és én Franciaországban élt, ők pedig nyaraltak éppen ugyanabban az országban, s a hotel, amiben megszálltak, közel volt a mi házunkhoz, mondhatni, hogy a belvárosban éltünk.

Anya azon a napon elszalasztott engem sürgősen kenyeret venni egy közeli boltban, mikor ő és az apukája éppen egy bazárosnál válogattak a különböző portékák közül, miközben folyamatosan svédül beszélgettek egymással, amit persze, az árus nem értett, én viszont felkaptam rá a fejemet. Kiment a fejemből anyám kérése, miszerint menjek el a pékárushoz, ehelyett úgy tettem, mintha teljesen véletlenül odakeveredtem volna és én is nézegetni kezdtem egy szép nyakláncot, ahogy akkor Camille tette.

Cam először észre se vette, hogy ott vagyok és éppen egymás mellett álldogálunk és két ugyanolyan nyakláncot nézegetünk. Az apuka persze észrevette, hogy hirtelen csapódtam oda, a szemem sarkából láttam, ahogy a szájának a széle megrándul, a mosolyát elfojtotta. Ő már érezte, hogy nem csak véletlenül keveredtem oda, hanem komolyabban szeretnék valamit, csak éppen ahhoz nem vagyok valami bátor, hogy tisztán közöljem a szándékaimat.

Mit szándékok… csak ismerkedni szerettem volna. Ugyanolyan természetű voltam, akárcsak az apám: kalandvágy és az imádata annak, hogy kapcsolatokat építsek ki a körülöttem lévő emberekkel. Egyszerűen megvesztem, ha valakivel nem ismerkedtem össze azonnal vagy éppen nem tudtam, mit gondolnak róla mások. Túlságosan is közvetlen voltam, amiről a szüleim próbáltak leszoktatni, hiszen a magamfajta naiv lánykákat szokták a legjobban bántani, ámde remekül ki is tudtam szűrni azokat az embereket, akikről éreztem, hogy csak csalódást okoznának nekem.

Viszont Camille nem éppen azok az emberek közé tartozott, akik másokat szívesen megbántott vagy kihasznált. Ő is hasonló személyiséggel bírt, mint én: habár ő nem nagyon szeretett utazni, visszahúzódó volt, mégis vágyott egy barátra, akinek akár hajnali kettőkor is ki tudja önteni a szívét. S ebben hasonlítottunk a legjobban: szükségünk volt egy legjobb barátra, aki ott van mindenkor és mindenhol, nem üvölti le a fejedet, ha az éjszaka közepén felhívod, sőt, akármit megtennél érte.

Pedig mindketten csak kilencévesek voltunk, tapasztalatlanok és fiatalok, mégis olyan vágyaink voltak, mint az idősebbek fiataloknak. Nekem azért, mert fura életmódot éltem, amit ugyan élveztem, de mégis cseréltem volna mással, neki pedig azért, mert mindenhol bántották, és aki mellette volt, azt soha nem látta viszont maga mellett, de az ellenség oldalán már annál inkább.

– Camille, itt hagyhatlak egy kicsit? Elugrom az ebédért. Addig légy itt, rendben? – szólalt meg az apukája, Cam pedig bólintott, még mindig elmélyülve az ékszerek közt. A szemei csillogtak, imádta az efféle csecsebecséket, ezt pedig az is bizonyította akkor, hogy a nyakában két kis nyaklánc lógott. Mindkettőn egy-egy medál fityegett: az egyik egy balerina, a másik pedig egy négylevelű lóhere volt, mindegyik ezüstből készítve.

– De szép nyakláncaid vannak – nyilvánultam meg akaratlanul is, abban az időben teljesen elámított a két ékszer szépsége. Camille nem válaszolt rögtön, hanem csak elmosolyodott, megérintette a két medált.

– Az anyukámtól kaptam – mosolygott továbbra is, a fejét felém biccentette. Viszonoztam a gesztust. – Te itt laksz? – kérdezte kíváncsian, látván, hogy egyedül vagyok és nincsenek velem a szüleim. Bólintottam. – Pedig szépen beszélsz svédül, francia akcentus nélkül – mondta elkomolyodott arccal, ami egyáltalán nem illett egy gyerek imidzséhez. Túlságosan is érett volt.

– Anyukám svéd, apukám angol és Svédországban születtem. A családom gyakran utazgat, apának pedig éppen itt van állása, ezért itt lakunk – magyaráztam, Camille bólintott, pont úgy, ahogy én tettem az előbb és faggatózni kezdett. Nem erőszakosan, hanem kedvesen és finoman, vigyázva arra, hogy ne tűnjön túl kíváncsinak, de látsszon rajta a kellő érdeklődés, amit az én irányomba mutatott.

Camille apukája csak órák múlva tért vissza talán, tulajdonképpen nem is éreztem az idő múlását. Csak akkor kaptam észbe, hogy anya miért is küldött el, viszont ők ragaszkodtak ahhoz, hogy elkísérjenek haza kimagyarázni a kimaradásom okát. Nem győztem megköszönni, utána azonban kénytelen voltam kissé pironkodva ugyan, de bevallani, hogy kenyeret kéne még vennem. Őket viszont ez nem hátráltatta meg, sőt, egyre inkább kötötték az ebet a karóhoz, miszerint nem szabad most egyedül mennem.

Anyukám tajtékozva fogadott engem már az előszobában, ámde mikor meglátta a vendégeinket, egyből átváltott a szeretetteljes háziasszonnyá, nekem pedig elfelejtette az apró kis késedelmemet. Iszonyatosan hálás volt azért, mert „elcsalogattam” svéd személyeket hozzánk, ő pedig szinte pörögve használta újra az anyanyelvét, én pedig rátaláltam egy személyre, aki hosszas beszélgetések után igazán a barátommá vált és megfogadtuk, hogy nem hagyjuk, hogy a távolság szétszakítson minket.

Másodszor Svédországban találkoztunk. Anyám hazajött meglátogatni a szüleit, engem pedig hozott magával, mondván, hogy lássanak végre a nagyszüleim, akit eddig csak egy kis kockából csodáltak. Pontosabban mikor a nagyi vagy a papi kénytelen volt leülni az anya által vásárolt számítógép elé, mert kíváncsiak voltak ránk és más megoldást nem találtak arra, hogy lássák a lányukat és az egy szem unokájukat.

Az érkezésünket követő napon anya kivitt a játszótérre, ahová szinte sikítva szaladtam be: imádtam akkoriban a téren játszani, a fantáziám elszaladt velem és élveztem, ahogy más gyerek csivitelnek mellettem, játszanak, visonganak és ugyanúgy jól érzik magukat, mint én. Azonban ez az alkalom más volt: Camille is ott volt, akivel egymás látványát ledöbbenve fogadtuk, de végül nevetve öleltük meg egymást, s kérdezgetni kezdtük a másikat, mégis mit keres itt.

Sajnos, nem sokáig maradhatott velem együtt, mivel az apukájának fontos elintéznivalója akadt, neki pedig mennie kellett. De megfogadtuk a másiknak, hogy másnap ugyanitt találkozunk: ez a terv meghiúsult, mivel anya nagyon csúnyán összeveszett a nagyszüleimmel, így mikor találkoznunk kellett volna, akkor én már a repülőtéren csücsültem az egyik műanyagszéken és vártam, hogy végre felszállhassunk a repülőre és elfelejtsem emlékezetem által készített képeit, miszerint Camille csalódottan ül a hintába és elkönyvel magában egy hazudós lánynak.

Szerencsére, ez nem történt meg. Megértette a hirtelen távozásunk okát, kitartott mellettem és tovább beszélgettünk levelek formájában vagy éppen az Internet segítségével. Leginkább az utóbbit vettük igénybe, mivel az jóval gyorsabb volt, mint a papírformájú beszélgetés, ráadásul szinte minden általam címzett boríték bal felső sarkában más és más címek voltak felfirkantva.

A barátságunk egyre szorosabb lett. Imádtuk egymást, folyamatosan beszéltünk az élményeinkről, megvitattuk a leggyerekesebb és unalmasabb témákat is, gyakran volt úgy, hogy a könnyeimet töröltem le az arcomról a nevetés miatt, annyira megröhögtetett, még egy gépen keresztül is. Olyan volt, mintha mellettem lett volna életem minden egyes pillanatában, ő ismert a legjobban és tudta a vágyaimat. Átérezni ugyan teljes mértékben nem tudta, de tökéletesen teljesítette a barátnői kötelességét, még ha néhányszor bizonytalan is volt magában.

Ennek ellenére elérkezett az első gubanc: összevesztünk. Akkoriban éltem az első nagy csalódásomat, amit az egyik lány okozott nekem, kivel egy iskolába jártam Olaszországban, s éppen az írás kellős közepén tartottam neki, mikor félbeszakított, miszerint hagyjam már abba a nyavalygást, egy áloméletem van és nem igaz, hogy mindebben csak a rosszat vagyok képes meglátni. Gondoljak bele az ő unalmas életébe, s nekem lenne a legkevesebb okom arra, hogy panaszkodjak. Én pedig felhúztam magamat ezen, hiszen rettentően bosszantott az, hogy Camille azt hitte: nekem nincsenek egyáltalán olyan gondjaim, mint neki.

Egy hétig nem szóltam hozzá, hiába írt nekem több üzenetet is. Gondolkodás nélkül kitöröltem mindet, a dühöm tombolt bennem, nem is akartam megváltoztatni a véleményemet. Viszont hét nap után a mérgem lecsillapult, hidegvérrel végig tudtam gondolni a helyzetet és végül én írtam rá, hogy lehetne-e szent a béke. A barátságunk ismét a régi lett.

Az egész helyzet azonban fél év múlva fenekestül felfordult: egyre kevesebbszer keresett, elhallgatta életének apró titkait, s mint kiderült, újabb barátnője akadt, akit már inkább előnybe részesített, mint engem, mondván, hogy ő ott van mellette, velem ellentétben, aki valahol a világ másik felén van. Ő vele mászkált el mindenhova, vele osztotta meg az apró titkait, vele beszélgetett, s mindent vele csinált, amit valaha velem együtt tett meg. Csak apró információmorzsákat volt hajlandó velem közölni, teljesen magamra hagyott, hagyta, hadd főjek a saját magam levében.

S két héttel az eltávolodás után pedig megérkezett az üzenet:

Camille üzenete: 

Sajnálom, Sasha, de ez nem megy tovább. Tudom, hogy nehéz neked, de nekem se könnyű itt, ezen a rozoga széken ülve, miközben írom ezt.

Őszintén szeretnék bocsánatot kérni azért, mert elhanyagoltalak. Nem akartam, hogy úgy érezd, második lettél nálam, mert mindig is az első leszel, akinek sok mindent köszönhetek. Mint például azt is, hogy képes voltál meghallgatni akkor, mikor teljesen egyedül voltam és felszabadítanod bennem azt a lányt, aki valahol mélyen rejtőzött a bensőmben, a szívem mélyén.

Viszont a távolság… a távolság nagyúr. Nekem szükségem van egy olyan személyre, akivel személyesen is nevethetek, nem pedig egy kamerás ablakkal kelljen szemeznem. Nem a monitoromat szeretném megölelni, hanem egy valós személyt, erre a személyre pedig rátaláltam Holly személyében. Ő megadja nekem mindazt, amire jelen pillanatban vágyom… és amit te nem tudsz itt teljesíteni.

Tényleg nagyon sajnálom… de szerintem jobb lesz, ha megszakítjuk a kapcsolatot. Ez a barátság már erőltetett, szerintem ezt mindketten tudjuk, szinte kényszerből beszélünk és tartjuk fent ezt a dolgot. Jobb lenne, ha nem beszélnénk egymással. Én nem kereslek téged, és te sem kereshetsz engem, ha gondolod. Jobb, ha egymás nélkül gondoljuk végig a dolgokat, s talán, egy napon, mikor mindketten megértünk és tisztán látjuk a dolgokat, ismét barátok lehetünk. De addig… viszlát.

Camille

Sírva olvastam fel magamnak. A szavak olyan szinten belemarkoltam a szívem egyik legmélyebb zugába, hogy szinte fulladoztam, mikor felfogtam, mit kér tőlem: vége az egyetlen barátságnak, ami valaha támaszt nyújtott az életemben. Amely az állandóságot jelentette az utazások mellett, amelyet kezdtem szívből megutálni, pontosan ezért. Soha nem lehettek igaz barátaim, akik minden másodpercben képesek kitartani mellettem, s soha nem adják fel, még akkor sem, ha egy nehézség gördül elénk.

Archiváltam a levelet. Megtartottam magamnak, hiszen ez egy bizonyíték volt arra, hogy volt egyszer egy barátom, akit Camille-nek hívtak. Akinek rengeteget köszönhetek, akivel egy francia bazár előtt ismerkedtünk össze és aki miatt nem akadt ki az anyám, mikor késve megjelentem a kenyérrel. Akit szinte örömömben sírva öleltem meg azon a svéd játszótéren és akivel együtt sírtunk, még ha Interneten keresztül, akkor is. Aki megtanította nekem, hogy soha nem szabad feladni, mikor épp a sötétség leple borul rád és csak tapogatózva tudsz eltalálni a fényhez.

Ugyanekkor pofozott fel először anyám is. Utáltam azért, mert nem ölelt meg ebben a nehéz pillanatban, de még inkább elérte nálam, hogy gyűlöljem, hiszen pontosan az ellenkezőjét tette annak, amit én szerettem volna reakcióként. Camille-t pedig még jobban utáltam, hiszen miatta és a levele miatt kezdett el megromolni részben az anyámmal való kapcsolatom. De legjobban mégis magamat öltem volna meg: ha nem megyek oda a volt legjobb barátnőmhöz, talán ez sincs. Akkor bőven elég lett volna az, hogy az apám miatt szakad szét a család és csak amiatt vezeti le rajtam a feszültségét az édesanyám.

Ezek után következett az, hogy anya és apa elvált, mi pedig visszaköltöztünk Svédországba anyámmal. A közös utazások megszakadtak ugyan, pontosan az történt, amire vágytam, mégis ezerszer rosszabb volt a helyzet: az anyám időként megvert, üvöltözött velem, hogy miért nem vagyok olyan, mint más gyerek és miért nem barátkozom eleget, mert elege van az én állandó nyavalygásomból. Kiosztott, hogy szerezzek magamnak végre egy normális barátot vagy az Isten szerelmére is, találjak már ki magamnak egyet, de őt hagyjam békén az állandó agymenéseimmel, mert egyszerűen megőrül tőlük.

Én próbálkoztam, őszintén. Az iskolában odamentem a számomra szimpatikus emberekhez, beszélgettem velük, próbáltam kipuhatolózni a közös témákat, de nem ment. A kapcsolat egyszerűen megszakadt a második beszélgetés után, egy olyan embert sem találtam, aki részben hasonlított volna Camille csendes, de megnyugtató személyéhez. Senki sem viselkedett úgy, ahogy ő, senki sem értett meg úgy, ahogy ő és senki sem tudott velem olyan lenni, amilyen ő. Mert ő tudta, hogyan kell kezelni engem, segített megnyugodni, ha kértem, velem együtt sírt és velem együtt nevetett, de legfőképp azt tudta, mégis milyen családi hátterem van. Az életem legutolsó másodpercét is ismerte, annak keretében tudott nekem tanácsokat adni, ő tudta elérni nálam azt, hogy teljesen megnyíljak, ne pedig csak önmagam egy töredékét adjam át neki.

A többiek nem ilyenek voltak: túlságosan felszínesek voltak, nem vájkáltak a dolgokban, nem kérdezgettek, de nem is érdekeltem őket, csupán tetették, hogy ők teljesen átérzik a helyzetemet és minden másodpercben ott lesznek mellettem. Felvették velem szemben az álcát, imitálták, hogy kedvelnek, miközben minden egyes cselekedetemet kiforgatták a hátam mögött, mint például azt is, hogy emós lettem. Akkor gyűlöltek meg igazán, akkor vetették le az álruhájukat és viselkedtek úgy velem, ahogy mindig is akartak. Én pedig magamban sikoltoztam a legjobb barátnőmért, s éreztem, ahogy szépen lassan összeroppanok és felőrlöm magamat belülről.

A hangulatingadozásaim állandóak lettek: az egyik pillanatban összegörnyedve ücsörögtem a gép előtt, a másik pillanatban már nevettem. Hol egyre inkább hajlottam a depresszió felé, hol pedig optimistán szemléltem a világot és olyan boldog voltam, mint anya a házassága elején. Teljesen olyan volt, mintha beleőrültem volna a magányba, ami engem beszippantott Camille hiánya miatt.

A bánatomat az éneklésbe fojtottam, amit ugye feltettem a Youtube-ra. Bekerültem a homályban lévő „cover éneklők” közé, több negatív véleményt kaptam, mint pozitívot, az emós vonások emiatt jelentkeztek rajtam. A világ teljesen ellenem fordult, az egyetlen személy, akiben pedig meg tudtam teljesen bízni, valószínűleg ugyanúgy gyűlölt, mint mások. Valószínűleg ő is ott röhögött a gépe előtt, miközben elkönyvelte magában, hogy örült, hogy megszabadult tőlem, amiért egy felvágós és hírnévre éhes kis liba lettem.

Teljesen befordultam: senki más nem tudott megérteni, csak én magamat. Mindenki más csak a felszínt látta, nem pedig azt, ami bennem lakozott. Nem tudták, hogy éhezem a szeretetre, a barátokra és arra, hogy végre legyen egy normális családom. Semmi más kívánságom nem volt, csak ez. Minden gondolatom ezek körül forgott, amelytől még inkább megőrültem: blogot nyitottam. Oda mindent leírtam: a bántalmazásoktól kezdve az összes őrülettől, mindent, csak álnéven.

Pár ember akadt, aki teljes egészében megértett. Ők mellettem álltak, biztosítottak arról, hogy nem vagyok egyedül, ők pedig itt vannak mellettem, még ha nem is fizikailag. Lelkileg pedig küldik az energiát, hiszen csodálkoznak azon, hogy még nem egy diliházba kerültem. Rendszeresen küldték az e-maileket, hogy ne csináljak hülyeségeket és bizonyítsam be, több lakozik bennem annál, amit kinéznek belőlem. Több vagyok, mint amennyit látnak, csak ők éppen képtelenek venni a fáradtságot és jobban megismerni a bennem lakozó lányt, akit igazán meg lehet kedvelni. Mert lehet, hogy kívülről zárkózott vagyok és kedvtelen, de belül pont a nyitottságra vágyom és a jó kedvre. Az álarcom mögött, amelyet most én alkalmaztam, nem az ellenségeim, milliónyi kis érzelem bújt meg, amit féltem kimutatni, ők javasolták, hogy mutassam meg a nagyvilágnak, mégis ki vagyok én. Mutassam ki, mit érzek és hogy engem ennyivel nem lehet a porba taszítani. Ahhoz jóval több kell, ők pedig édeskevesek ahhoz, hogy ezt a mennyiséget összegyűjtsék. Erősebb vagyok náluk.

Megfogadtam a tanácsukat, habár a biztatóim hamarosan eltűntek: kiderült, hogy minden mögött én vagyok és az egyik pillanatról a másikra eltűntek mellőlem. Ugyanazt írták le javarészt, amit Camille, de valamelyik még őszinte is volt:

Sabine üzenete: 

Figyelj, Sasha, nem akarok megrögzött hazudozónak tűnni, éppen ezért leszek most veled kegyetlenül őszinte: húzd meg magadat. Tűnj el! Ne is lássunk többé! Nem veszed észre, hogy a világnak elege van belőled és a hírnév megszerzési vágyadból? Hogy ezzel a mániáddal üldözöd el magad mellől az embereket?

Hihetetlen, hogy olyan aljas vagy, hogy képes vagy még hazudni is az embereknek, el tudod hitetni velük, hogy szegény te, mennyire szemét veled a világ. Tudod mit? Ilyen hozzáállással ne is csodálkozz, hogy még az utolsó bokorban élő ember is köp, mikor meghallja a nevedet és aztán azzal a címlappal törli ki a hátsóját ürítés után, amin te rajta vagy. Mert tulajdonképpen ennyit érsz te és a hazugságaiddal: egy nagy kalap szart. Vagy még annyit se.

Komolyan megbántam azt a több tíz levelet, amit neked küldtem. Komolyan elhittem, hogy bajaid vannak, de rájöttem, hogy ez csak egy abberált személy elméjének játékai, akinek leginkább már az elmegyógyintézetben lenne a helye.

Sabine

U.i.: Ne is válaszolj. Ne keress többé. Nincs kedvem hallgatni a magyarázatodat. Biztos, hogy egy halom hazugságot megint összehordasz, amiből egy szó sem igaz, még véletlenül se.

Csak egyszer futottam át a sorokat, aztán ki is töröltem. Tisztában voltam azzal, hogy lassan már az egész univerzum gyűlöl, de mégis reménykedtem abban, hogy valaki mellettem marad. Hittem abban, hogy az anyám talán egyszer szeretetteljesebbé válik, az apám hirtelen érdeklődni kezd irántam vagy akad egy olyan személy ezen az egész Földkerekségen, aki nem hisz a rólam elterjesztett pletykáknak. Hogy van valaki, aki még hisz bennem és abban, hogy soha hazudtam senkinek.

Hamarosan meg is találtam az egyiket: Camille visszatért az életembe.

Az egyik napon csengetett be hozzánk. Akkor még nem tudtam, hogy ő áll az ajtónk mögött, én pedig morogva mentem ajtót nyitni. Még mindig a fekete pizsamámban voltam akkor, hiszen akkoriban mániám volt dél után kikelni az ágyból, de mivel anya elment vásárolni, muszáj volt kikecmeregnem az egyetlen biztonságos helyről, hogy legalább a családunk ne tűnjön bunkónak, ha már megáldotta őket a Sors egy olyan személlyel, mint én.

Mikor kitártam szélesre az ajtót, egy szőke hajú lány egyszerre csak a nyakamba borult szinte sírva és bocsánatért esedezve, amiért olyan szemét voltam velem anno és igazán nem akarta mindazt megtenni, ami akkor történt. Szerette volna velem megbeszélni, de Holly és a vele együtt érkezett ajánlatok teljesen elvették az eszét és annyira, de annyira sajnálja és reméli, hogy még képes vagyok rá barátként tekinteni. Én pedig szinte sírva bólogattam, hiszen visszakaptam a legjobb barátnőmet, ha még évek múltával is. Igazzá vált az a sora, amit nekem akkoriban írt: „Jobb, ha egymás nélkül gondoljuk végig a dolgokat, s talán, egy napon, mikor mindketten megértünk és tisztán látjuk a dolgokat, ismét barátok lehetünk.”

Viszont akadt más is, aki megtért: egy bizonyos Charles, aki ragaszkodott hozzá, hogy vagy Charlie-nak vagy Chaznek szólítsam, de a teljes nevét még véletlenül se írjam le, mert őt helyből elviszi akkor a mentő. Én egy vigyorgós hangulatjellel válaszoltam neki erre, s megfogadtam ünnepélyes keretek között, hogy Chaz marad nekem mindörökre, mivel a hirtelen jött bemutatkozó levele megnevetetett, ami ritkaság számba megy. Mindenféle badarságot összehordott, amelyek jobb kedvre derítettek, ez pedig őt teljesen feldobta – meg az is, hogy Chaznek fogom szólítani –, így szépen lassan kialakult köztünk egy barátságnak nevezhető kapcsolat.

Lassan, de biztosan ugyanekkor, de megismertük egymást. Leírta nekem, hogy őt egyáltalán nem érdekli, mégis mit hordanak rólam össze a médiás tyúkok, mivel az igazságot az ember csak önmaga tudja, nem pedig más, főleg azok, akik abból élnek, hogy mások életében vájkáljanak. Én pedig ezért a kijelentéséért rettentően hálás voltam, s meg is siratott, mikor kijelentette, hogy hülye lesz egy olyan embert elszalasztani, mint én, mert egy igazi kincs vagyok.

Tehát, egy rossz kezdet után két személy pártolt mellém: Chaz és Camille. Az ő segítségükkel tértem vissza teljesen a világba, úgy éreztem ismét, hogy élek, annak segítsége nélkül, hogy utazgatok a nagyvilágban. Segítettek megtalálni a lelki békémet, kitartottak mellettem jóban és rosszban és soha nem sajnálták tőlem az idejüket. Imádtam őket ezért, mert ők jelentették a biztos támaszpontot az ingoványos úton haladó életemben. Ők voltak a fő drukkereim, hogy legyen meg a kellő merészségem ahhoz, hogy tényleg jelentkezzek egy tehetségkutató műsorba, s szinte naponta küldték a löketet, hogy gyerünk már, ne legyél ennyire betoji! Az ott lévő embereket úgy sem a személyiségem, hanem a hangom fogja érdekelni!

2012-ben gyűlt össze a kellő bátorságom, hogy komolyabban megfontoljam az egészet, s meg is keressem az egyik műsor linkjét és e-mail címét, telefonszámát. Örömmel töltöttem ki a jelentkezési lapot, ámde, az anyám, mint mindig, most is megakadályozta, hogy a boldogságom teljesen beteljesüljön. Életem bonyodalmai tovább csavarodtak a kórházból jött lelet tartalmával: anyám mellrákkal küzdött, s szüksége volt rám.

Chapter 0,2

Jó olvasást, ha már az előző rész előtt gyökér voltam és elfelejtettem azt kívánni.:))

Édesapám világéletében nagy utazó volt. Először csak a munkája miatt tette, mert ő amolyan ügynökként dolgozott annak az angol vállalatnak, akik különböző fogyasztószereket gyártottak és forgalmaztak a túlsúlyos emberek számára, de végül igazi szenvedélyévé vált. Imádta körbejárni a világot, szeretett különböző nyelveket megismerni és íz világokat megkóstolni, egy idő után már nem is a munkájával foglalkozott, hanem a kultúrák megismerésével.

A főnökei elnézték neki, elmondásai alapján. Azt hitték, amolyan tanulmányt folytat, hogy aztán javítsanak a szerek minőségén, de valójában szó sem volt erről, apám pedig nem akarta megtagadni az állítást. Meg akarta tartani a munkáját, hiszen ezáltal repkedhetett körbe a világon szinte teljesen ingyen. Ezt a lehetőséget pedig egyáltalán nem akarta elveszteni, így csak bólogatott, míg a főnökei majdhogynem megpaskolták a feje búbját az eszességéért.

Egy ilyen utazás során találkozott össze édesanyámmal Svédországban, amiből megszülettem én. Futókalandnak indult, hiszen egyikük se gondolta komolyan azt, hogy megtelepedhetnek egymás mellett, különben is, apám vad kalandvágyához az is hozzátartozott, hogy a nőket is imádta az ágyába vinni, s nem is válogatott.  Későbbi elmesélései szerint egy nap tíz nőt sikerült felcsalogatnia az ágyába, akikkel rendkívülien jól szórakozott, de a részleteket nem ecsetelte nekem, mert általában anya ekkor nyitott be a szobámba.

Azonban a Sors is úgy akarta, hogy ők együtt legyenek: megfogantam én, ezt pedig már említettem. Anyám valósággal kétségbe volt esve, elmesélései szerint, mivel nem volt felkészülve az abortuszra és nem volt szíve engem megölni. Úgy döntött, hogy akár elvesztheti a leendő karrierjét miattam, de akkor is kihord a szíve alatt és meg fog szülni. Ezt pedig apámat gondolkodóba ejtette, s próbálta rábeszélni az akkor még számára ismeretlen nőt, hogy tegye az ellenkezőjét, de a szőke szépség hajthatatlan maradt.

Apám pontosan akkor gondolkozott el, hogy valójában tényleg ezt akarja-e. Hogy ezentúl akárhova menjen, a volt egy éjszakás kalandjai köszönjenek vissza vagy tényleg nyugodtan tegyen meg egy sétát valahol. Akkor nézett rá anyámra és fedezte fel, hogy valójában egy olyan gyönyörűséget sikerült elcsábítania, ami miatt egyből szerelembe esett vele. Érezte, ahogy a szíve felgyorsul, a tenyerei izzadni kezdenek és az agyát egy fura rózsaszín köd borítja be. Elhatározta, hogy ha törik, ha szakad, kitart az anyám mellett.

1993-ban pedig megszülettem én, akire mindketten Isten ajándékaként néztek. Imádtak engem, hiszen az én létezésem döbbentette rá őket arra, hogy nekik tényleg együtt kell lenniük. Akkor már anyám kezén ott villogott a házastársi gyűrű, boldogabb volt minden örömteljes embertől, a keblére ölelte volna a világot, amiért az Isten megáldotta őt egy ilyen csodálatos férfival és engem.

Apámból viszont nem tudtuk kiűzni a vágyát, miszerint ő utazgatni szeretne. A nőkről letett, de a világlátásról nem. Újból élvezni akarta az életet, akár mellettünk, akár nem. Nem érett meg eléggé az apaságra, úgy gondolta, hogy mi kettecskén megleszünk együtt, míg ő ismét felfedezi a világot: anyám pedig megdöbbentette, mikor közölte vele, hogy vele tartunk.

Ekkor kezdődtek meg a hatalmas utazásaink: minden gyermekkori évem egy-egy országhoz köthető. Mindig máshova jártam iskolába, a többi gyerek pedig szabályosan vonzódott hozzám, mivel én voltam az új lány, akitől érdekes információkat lehet megtudni. Állandóan velem barátkoztak, engem figyeltek, hogy mit hogy teszek és miként beszélek egyszerre angolul és svédül, mivel apám brit, anyám pedig svéd volt. Mindketten ragaszkodtak a saját anyanyelvükhöz, így két nyelven beszéltek hozzám, elérve azt, hogy csodagyerekként tekintsenek rám a jövőbeli pedagógusaim: anyanyelvi szinten beszéltem két nyelvet, hozzá pedig felvettem egy újabbat, mikor elkezdtem az iskolát.

Amerikában például a spanyolt, Angliában a franciát, s mikor Japánban jártunk, néhány különleges írásmódot is elsajátítottam. Emellett megtanultam kezdő szinten olaszul, mikor a Csizmás Itáliában éltünk pár évig, mivel máshogy nem tudtam kijönni a helyi gyerekekkel. Angolul csak nyögdécselve beszéltek, a svédre azt hitték, hogy valamilyen földönkívüli nyelv, így maradt az a lehetőségem, hogy kihasználom a nyelvérzékem és hozzáteszek az amúgy hosszú listához még egy nyelvet.

Legjobban mégis Ausztráliát élveztem. Közel laktunk a tengerparthoz, végre értettem a nyelvet, nem kellett állandóan arra kérnem a többieket, hogy beszéljenek hozzám lassabban, mivel alig értem a mondanivalójukat, ha hadarnak. Úgy tűnt, a szüleim is elégedettek, egy pillanatig el is hittem, hogy a nagy világjárás megszűnik, mivel tizenévesként egyre inkább arra vágytam, hogy végre valahol megtelepedjünk. Szó sincs arról, hogy esetleg nem élveztem volna, mert nagyon is szerettem új helyeket és nyelveket megismerni, de egyszerűen nem vágytam másra, mint egy kellemes otthoni érzetre, ami az egyik helyen sem volt meg.

Az egyik nap édesanyám elvitt egy közeli centrumba, pontosabban állatkertbe, ahol gyerekekkel foglalkoztak. Az ott lévő alkalmazottak teljesen elhűltek, mikor váltogattam a nyelveket, a végén pedig elmosolyodtam. Mindenki tapsolt, majd felajánlották, hogy úszhatok a delfinekkel, én meg szinte haraptam az ajánlatra. Egy nő mosolyogva adta fel rám a ruhát, majd ő is felvette az öltözékét és belevezetett egy medencébe, ahol megismerkedtem Ronival, az idomított delfinnel.

Az idomár mindvégig tartott engem, mivel a lábam nem ért le a medence aljáig, végül utasított, hogy kapaszkodjak meg Roni uszonyában, amit hatalmas bizalommal meg is tettem, a delfin pedig abban a pillanatban úszni kezdett, mikor a nő elengedett. Felsikítottam a hirtelen arcomba fröccsenő víztől, de a rá következő pillanatban hatalmasat nevettem, s élveztem, ahogy együtt szeljük az általunk keltett apró hullámokat.

Ámde a boldogságom hamar el is szállt. A delfinekkel való pancsolás hamar véget ért, a nő kihozott a medencéből és megdicsért, hogy nagyon ügyes voltam, azonban a következő pillanatban erős szorítást éreztem a karomon, a kezek tulajdonosa pedig az anyám volt. Felnéztem rá elkerekedett szemekkel, a tekintete sötét volt, a szája pedig lefelé görbült. Szőke tincsei ziláltak voltak, remegett egész testében és kemény hangon utasított arra, hogy azonnal öltözzek át, megyünk haza.

Kicsit elszontyolodva, de megtettem. Megszárították a hajamat villámgyorsan, belebújtam az utcai ruháimba és odamentem édesanyámhoz, aki megköszönte az én számomra feledhetetlen élményt és köszönés nélkül hagytuk el a helyet.

Otthon azonnal megfürdetett, megvacsoráztatott és lefektetett. Mindezt olyan durvasággal tette, hogy azt hittem, ott menten sírom el magamat, de eszem ágában nem volt elpityeredni. Féltem ilyenkor az anyámtól, volt már rá számos példa, mikor egy egyszerű könnycseppért is felpofozott, mondván, hogy legyek erős és ne mutassam ki a gyengeségemet.

Ez általában akkor volt, mikor kitört belőlem a bőgés, miszerint nem voltak barátaim. Illetve egy volt, aki Svédországban élt, ámde a köztünk lévő távolság túl hamar megmutatkozott és megszakítottuk a kapcsolatot. Nem jöttünk ki egymással, irigykedett rám az utazások miatt, mivel ő állandóan otthon csücsült és hallgatta a meséimet a kalandjaimról. Azt pedig nem is tudta, hogy legszívesebben cseréltem volna vele, mert az ő anyukája időközben nem vált gonosszá és legalább volt egy állandó lakhelye, nem pedig úgy, mint nekem. Tulajdonképpen egymás életmódjáért epekedtünk.

Akkor törtem össze végleg Camille miatt, s ekkor csattant el az első pofon az arcomon. Igaz, ez már régi mese, de még mindig emlékszem arra az éles csattanásra, majd égető fájdalomra, ami az ütést jelezte és követte. Attól a perctől fogva tartottam az édesanyámtól.

Ezeken elmerengve feküdtem az ausztrál házunkban lévő szobámban, az ágyamon. Nemsokára pedig a szüleim komolyan összevesztek, állandó csörömpölés volt hallható, elfojtott káromkodások és ordítások. Órákig vitatkoztak, csúnyábbnál csúnyább kifejezéseket vágtak a másik arcába, én pedig akaratlanul is, de könnyezve hallgattam végig a durvább szóváltásukat, miközben megszorítottam mindkét kezemmel a párnámat.

Másnap reggel pedig anyám idegbetegen közölte velem, hogy visszamegyünk Svédországba. Én eleinte örültem neki, hiszen végre újra otthon lehetek, boldogan pakoltam, de a lelkesedésem hamar lelohadt: kiderült, hogy a szüleim elváltak és apa nélkül megyünk haza.

Induláskor konkrétan apa lábától rángatott el anyám, különös kegyetlenséggel teremtett le, miszerint ne legyek gyerekes, miközben nem is tudtam másképp viselkedni, mint egy gyerek: mert még mindig az voltam, a lelki érettségemet és koromat tekintve.

Pár hónap múlva már papíron is volt a válásuk, az ok pedig nem volt más, mint az, hogy kiderült, hogy apám mégis csak megbámulja magának a nőket jó néhány éve és képes volt egy hotelben együtt is élvezni velük az ágyban. Ezt megtudva undorodni kezdtem az apámtól, aki viszont kézzel-lábbal próbálta menteni a menthetőt: fenntartotta a látogatási jogot, anyámnak pedig könyörgött, hogy beszéljék meg hidegvérrel a dolgot. Anyámat nem sikerült meggyőznie, makacsul kitartott az elve mellett, az én gyermeki érzéseimmel nem is foglalkozva, mert a szívem apa után vágyott, annak ellenére, hogy hányni támadt kedvem tőle.

Tizennyolc éves koromig találkoztam apámmal, elhalmozott ajándékokkal, de hirtelen a nagy lelkesség megszűnt. Az új családja teljesen lekötötte, a nő, akivel együtt élt, megajándékozta őt két fiú gyermekkel, akikkel sokkal szívesebben volt, mint velem. Sorra mondta le a találkozásainkat, megfeledkezett a szülinapomról és a hangja hideggé vált, mikor velem beszélt.

Végül kaptam egy cetlit tőle, amin ez állt: Nem vagyok rád többé kíváncsi. Ne keress. Apám írása volt. Könnyezve simítottam végig ujjaimmal a sorokon, lehajtottam a fejemet és lassan, de sikeresen beletörődtem abba, hogy nekem nincs többé apám. Végleg kitagadott az életéből.

Mindez 2011-ben történt. Drámai fordulatok kísérték végig a kapcsolatunkat, egészen 1993-tól addig az évig. Fokozatosan elhidegültünk egymástól, miközben én bírtam rá arra, hogy megmaradjon anyám mellett. Az én létezésem.

Akkoriban többször is kívántam azt, hogy anyám bárcsak úgy döntött volna, hogy az abortuszt veszi igénybe. Akkor nem töri össze apám az ő szívét, mindketten boldogan élhetnének, azzal a tudattal, hogy volt egyszer az életükben egy magzat, akinek a nemét és nevét ugyan nem tudják, de nem is forgatta fel az életüket teljesen. S ha nem léteznék, akkor nem utálna az anyám, aki engem okolt mindenért, én pedig nem kényszerültem volna arra, hogy megküzdjek az Élet rögös útjával.

Chapter 0,1

Hogy pontosan mi is vezérelt odáig, hogy emós legyek? Igazából én sem tudom: talán azért, mert ki akartam tűnni a többi ember közül, de az is lehet nyomós érv, hogy egyszerűen képtelen voltam mosolyogni abban az időszakban. Olyan, mintha rögzítették volna a szám szélét, s mikor mosolyogni szerettem volna, nem ment. Ugyanolyan fapofával meredtem magam elé, s reméltem, hogy ez nem tűnik fel senkinek. Ámde a média mindent kiforgatott egyik percről a másikra.

Félreértés ne essék, nem voltam akkoriban olyan nagyon híres. Sőt, az ország lakosságának a fele, ahol laktam, azt se tudta, ki vagyok. Csak magamnak énekelgettem, amit felvettem videóra és végül felkerült az egyik legnevezetesebb videó megosztóra, ahol ugyan kaptam pár pozitív és több negatív véleményt, viszont nem is akartam olyan karrierről álmodni, mint például Justin Bieberé. Csupán bekerültem a „cover” éneklők közé, akiket a fiatalság nagy része ismert, én azonban homályba kerültem, csak akkor keltettem fel az érdeklődést magam iránt, mikor a szőke hajam hirtelen feketévé vált és a ruhatáram sötét ruhákból állt.

Akkor tényleg médiaszenzáció lettem. Én lettem a hisztérika, aki arra vágyik, hogy a közönség megsajnálja, ezáltal mindenki rácuppanjon a felvételeimre és egy rossz szót se mondjanak az énektudásomra, mert én azonnal húzok a karomon egy strigulát egy pengével. Úgy vélték, bolha került az alsóneműmbe, a viszketegség, miszerint én leszek a világ egyik leghíresebb énekesnője, rám ragadt, én pedig hiába próbáltam ez ellen védekezni, lehetetlenség volt.

Szinte az összes újságban szenteltek nekem egy-egy oldalt, interjúkat akartak tőlem kicsikarni, amelyeknek én ellent álltam. Az anyám teljesen az őrület szélére került, mikor már a szupermarketben kergették meg a riporterek, miszerint mit gondol rólam és az állítólagos tehetségemről, amely persze nem létezik. Az incidens után körülbelül fél óráig üvöltözött velem a stílusváltásom és a videóim miatt. Arra kényszerített, hogy megszüntessem a felhasználómat, mert ő ezt egyszerűen nem bírja és én is leszek szíves letenni az álmomról.

Megtettem. Kettéhasadt szívvel ugyan, de még aznap este bekapcsoltam a laptopomat és töröltem a fiókomat, az összes videóval együtt, amiben én beleélve magamat énekeltem. Minden közösségi portálom megszűnt, hogy még véletlenül se találjanak meg, de az üldözések nem szűntek meg. Nem tudtam iskolába menni, állandóan piszkáltak a társaim a külsőm és a „botrányos viselkedésem” miatt, volt úgy, hogy éjszakánként álomba sírtam magamat. Kérhettem volna pszichológus vagy akár az anyukám segítségét, de az előbbivel az volt a bajom, hogy nem akartam egy idegen orrára kötni az érzelmeimet, az utóbbi pedig valósággal pikkelt rám. Gyűlölt, amiért a nyakunkba hoztam a sajtót és már nem volt egyetlen nyugodalmas percünk sem.

Hamarosan magántanuló lettem. Nem jártam be órákra, bevállaltam, hogy szinte minden anyagot egyedül dolgozok fel és félévente vizsgát kell letennem. Ez annyiból volt jobb, hogy nem zaklathattak legalább az iskolatársaim, s addig alhattam és sajnálhattam magamat az ágyamban fetrengve, ameddig csak szerettem volna. Akkor ettem, mikor kedvem szottyant és amúgy is, csak a tanulásba temetkeztem. Ennek ugyan a kitűnő bizonyítvány lett az eredménye, azonban úgy éreztem, hogy ez nem teljes vigasz. Kellett valaki, aki meghallgathat és átérzi, mi történik velem.

Nyitottam a blogot, ahová folyamatosan töltöttem fel bejegyzéseket. Teljesen anonim maradtam, megérkeztek azok az emberek, akik hasonló kaliberűek voltak mint én, rajongtak az emós életmódért és e-mailben tartottam velük a kapcsolatot. Mikor a nevet kérdezték, egyszerűen kamuztam egyet, de az idő elmúlásával hamarosan rájöttek, hogy ki áll mindez mögött. Ismét az újságokba kerültem, gondolatokat kiszakítva a napi meséléseimből, mondván, hogy nem adtam fel a híressé válást, csak éppen máshogy próbálkozom.

Anyám üvöltött velem, mikor kiderült. Este nyolckor ért el hozzá a levél, a blogom linkjével, mindennel. Neki elég volt egy másodperc, hogy rávessen egy pillantást és tudta, hogy én vagyok a tulajdonosa. De, azt remélve, hogy most az egyszer mellém áll, mosoly nélkül elé álltam, viszont magabiztos voltam. Csupán akkor eredtek meg a könnyeim, mikor kiderült, hogy a pletykalapoknak jobban hisz, mint nekem és kezdetét vette a hat órán át tartó hisztéria, amit én az utolsó percig végigsírtam. Őt azonban ez nem érdekelte, csak szónokolt folyamatosan.

– Elegem van belőled! Ilyen problémás még soha nem voltál! Leszel szíves a következő napra kimosni a hajadból a festéket, kidobni a kukába az összes fekete ruhádat és ismét normális leszel, ahogy eddig, megértetted?! Most pedig nyomás aludni, ne is lássalak többet ezen a napon! – Ez volt a végszava hozzám, s ez a hajnali órákig visszhangzott a fejemben.

Szétsírt sminkkel, zakatoló szívvel, cipőben feküdtem a fehér paplan alatt, az ágyamban. A párnámon ott volt a lesírt szemfesték, amely összekente az arcomat, de akkor egy cseppet sem érdekelt. Tudtam, hogy a hajam borzalmas állapotban van és már rég szőkén kéne ragyognia, anyám szónoklata azonban hidegen hagyott. Ahelyett, hogy átsegített volna, még inkább beletaszított abba a gödörbe, amit a pletykások kiástak nekem a stílusváltásom miatt.

A hajnali napfény rásütött az arcomra, a behúzott sötétítőfüggönyök között, vettem egy mély lélegzetet, majd arrafelé fordultam, s lehunyt szemekkel élveztem a fényt, amely akkor körbeburkolt. Abban a pillanatban határoztam el, hogy nem fogok összezuhanni. Bizonyítani fogok, nem is akárhol: egy tehetségkutatóban.

Coming soon!

Üdvözletem minden kedves idetévedőnek!

Mint látjátok, egy újabb One Direction Fanfiction-nel bővült az Internet hálózat, amivel tudom, hogy már nem nagyon lehet újat mutatni, de én mégis megpróbálom. Az alapsztori lehet, hogy egyeseknek ismerős lesz, én bevallom, személy szerint, nem túl sok blogos történetet olvasok, tehát ne nagyon vádoljatok meg plágiummal. Vagy ha már az alaptörténet ismerős, akkor az érzelmek nem biztos... mivel ahány sztori, annyi leírásmód. :-)

Az oldalsávban található bizonyos mennyiségű információ, amely folyamatosan fog bővülni a történet előrehaladtával. Igazából a szereplős képektől eleinte ódzkodtam, ez a továbbiakban sem fog változni, nem lesz egy méteres sor, miszerint mondjuk Andy így néz ki. Mindenkinek a fantáziájára bízom, hogy képzeli el esetleg Sashát vagy nem tudom kit... most nem merek előre neveket mondani :-D

Azt tudni kell mindenféleképpen a fanfictionről, hogy nem egyből a prológussal vagy az első résszel kezdek, hanem amolyan bevezető részecskék fognak érkezni szépen sorjában, mert anélkül a történések nagy része érthetetlen lenne számotokra. Ebből kifolyólag ez a kezdeti részek hosszúságán is meg fog látszani, de igyekszem mindig tartalmasak részeket összerittyenteni.

A kinézet pedig... egy kezdő sablonos szerencsétlenkedésének köszönhető, azaz nekem. Lehet, hogy ez is változni fog, de mivel egyelőre ez tőlem a maximum, ne várjatok világot megváltó design-t. :-D

Nos, így hirtelen, elöljáróban ennyi. :-)

Coming soon!